2010. november 2.

Beszokás

Lassan-lassan mindnyájan - szülők és gyerekek - belerázódunk ebbe az új helyzetbe, ahol drága csemetéink első önálló lépéseiket teszik meg a világ felfedezése és meghódítása felé! :) Néhányan megosztották velünk tapasztalataikat és érzéseiket az első ovis napjaikról, beilleszkedésükről ebbe az igazán befogadó közösségbe!

Gitta - Maja és Brúnó anyukája

Mi egy picit speciális helyzetben vagyunk, mert egy vegyespáros ikerpárral szokunk be, annak előnyeivel és esetleges hátulütőivel együtt. Maja egy nyitott cserfes kislány, kicsit talán dominánsabb és kettejük közt, érthetőbben beszél, könnyebben barátkozik, Brúnó egy kicsit visszahúzódóbb szemlélődőbb típus.

A beszoktatásról és a napirendről dióhéjban:

Reggel 8 és fél9 között érkezünk meg.

10-fél11-ig szabad játék van, ami azt jelenti, hogy az óvónők valamilyen tevékenységet csinálnak, előkészítik a kenyérsütést vagy ajándékot készítenek az aznapi szülinaposnak stb., ehhez kapcsolódhatnak a gyerekek ha akarnak de egyébként szabadon, irányított játék nélkül zsibonghatnak, játszhatnak.

Fél11-kor körbe rendezik a székeket és kezdetét veszi az úgy nevezett "székkör", amikor mondókáznak, énekelnek, készülnek az aktuális ünnepre.

Majd jön a többi kötöttebb foglakozás.

A székkörön már nem maradhat szülő, vagyis ekkor vagy ott marad a gyerek egyedül és marad egész az végéig, kb. délután 1-fél2-ig, vagy hazamegy a szülővel. Első nap mindenféleképp csak a székkörig maradhatnak a beszokó gyerek, második naptól már választhat.

Brúnó és Maja kicsit bátortalanul kezdte felfedezni az ovit, a játékokat és főleg egymással játszottak. Ők azt hiszem elég lazák és nyitottak, egy új bébiszitterrel negyed óra ismerkedés után zokszó nélkül otthon maradnak hármasban, de be kellett látnom, bele se gondoltam, hogy ez jóval nehezebb pálya lesz nekik. Ugye ez egy vegyes csoport és a nagyobbak már ismerik egymást, részben leosztott, részben a tavalyi nagyok távozása miatt most újraalakuló hierarchikus renddel. Látható volt, hogy vannak bandák. Mind a fiúknál, mind a lányoknál. A fiúk pl. bunkert építettek maguknak az asztalok alá. Brúnó is szeretett volna bemenni és odajött hozzám, hogy segítsek elintézni, mondtam, kérdezze meg ő, hogy bemehet-e, mire a nagyfiúk részéről egyértelmű nem volt a válasz, amibe kénytelen volt beletörődni, mivel én nem akartam beleszólni jobban a dologba. Egyrészt, mert nem fair a felnőtt hatalmi helyzetéből megoldani egy ilyen konfliktust, másrészt, meg azt hiszem azzal konzerválom azt a helyzetet, hogy szüksége van rám az oviban. Az ilyesmi helyzeteket neki kell egyedül megoldania és még csak nem is pár napos folyamat lesz ez…

A nagyobb lányoknál hasonló jelenet játszódott le. Kis székekkel leválasztottak maguknak egy sarkot és nem engedtek be oda senkit, azzal a felkiáltással, hogy oda csak az mehet be, aki tudja a jelszót!

Szóval itt nemcsak arról van szó, hogy én elmegyek és otthagyom őket, mert az megy, hanem hogy elmegyek és otthagyom ebben a teljesen ismeretlen rendszerben, kvázi oroszlánbarlangban őket.

Persze a ő beszokásukkal párhuzamosan én is beszokom.

Több szempontból is természetesen, mindenkinek új az egész napirend, meg rajtam is átmosódik a rengeteg élmény, de a szülők közösségébe is.

Nagyon kellemes meglepetés számomra, hogy mindenki nagyon kedves, szinte már vártak minket, "ááá, Te vagy a Brúnó és a Maja anyukája!"... a gyerekek is meséltek otthon róluk, és már olyan kedves, nyitott beszélgetéseken vagyok túl, amikre őszintén szólva nem is számítottam.

Mindent összevetve jól haladunk, én pedig rettenetesen büszkén nézek az én már óvodás nagy gyerekeimre!

Gitta teljes írását a beszokásról itt olvashatjátok:

http://brunomaja.blogspot.com/2010/09/mar-ovodasok.html

Évi - Kamilla anyukája

Kislányunk, Kamilla, érzékeny, zárkózott kis egyéniség. Idegen közösségben lassan oldódik, kicsit gyámoltalan, vagyis első gyermekként magán viseli a kezdő, aggódó szülők valamennyi ballépésének következményeit :) Mindezek mellett nagyon várta az óvodát, már nyáron kifogásolta, hogy zord szülőként "nem engedjük" őt oviba.

Elérkezett az első nap. Apuka, anyuka, kistestvér és Kamilla négyese indult "beszokni". Mivel az utolsóként beszokók közé kerültünk, az óvodába érve majd' teljes gyermeklétszámmal találtuk szembe magunkat, illetve még pár szülővel, akik ugyanabban a cipőben jártak, mint mi, vagyis gyermekük aznap kezdte az óvodát. Az óvónők kedvesen üdvözöltek bennünket, majd hagyták, hogy felfedezhessük magunknak az óvoda minden zegét-zugát. Nagy könnyebbséget jelentett, hogy a 14 hónapos kicsit sem kellett otthon hagyni, így végül mindannyian bevonultunk a csoportszobába. A szülők megfigyelő álláspontot vettek fel, a gyerekek játszani kezdtek. Kamilla rögtön a babasarokba vonult, megragadott egy babakocsit, majd tologatni kezdte. "Ez jó jel- gondoltam magamban- bátran elindult játszani! De jaj, valaki kirángatta a kezéből a babakocsit, és most indul hozzám a sérelmével! -rémüldöztem. Mi lesz most? "Rövid segítő tanács után visszaszerezte játékát, majd odajött hozzám:

- Anya, mikor maradhatok egyedül az oviban?

- Kamilla, kicsikém, az óvodában mindig itt lesz a többi kisgyermek, együtt fogtok játszani.

- De anya, én úgy szeretném, ha ti nem lennétek itt!

Döbbenten ültem. Mindez kb. a 15. percben történt. A gyermek beszokott...

Az én gyámoltalan, mindentől félő kislányom úgy érezte, nincs már szüksége a mi jelenlétünkre, egyedül birkózik meg a feladattal. Minek köszönhető ez? Talán a nyári munka, ahol - utolsóként bekapcsolódva- együtt szépítgettük az óvodát? Talán az egyik ilyen alkalommal a játszótéren szerzett barát megérkezése? Talán az óvónők semmit sem erőszakoló, derűs jelenléte? Talán a gyönyörű óvoda, a színek, a természetes játékok? Talán...

Vagy Kamilla egyszerűen csak hazatalált.

Manka - Frici anyukája

Mivel a nyári munkák alatt a fiúk megismerhették a közösség nagy részét – óvónőket, szülőket és persze a leendő ovistársakat – Frici úgy ment az első „hivatalos” napján az óvodába, hogy már tudta, mi hol van, mit merre talál. Egy már ismert közegbe érkezett, ismerős arcok közé. Úgy érzem, első pillanattól magáénak érezte a helyet, vidáman köszönt el tőlem a második nap, és kijelentette, hogy simán ráérek majd délután érte menni. Ez azóta is így működik J

A röpke három hét alatt –mióta OVIS nagyfiú - szerzett számos barátot, részt vett egy bátorságpróbán, lovaggá ütötték, egyszóval kinyílt előtte egy másik - anya felügyelete nélküli J - világ. Nehéz megszokni, hogy nincs itt velem, nem tudok minden percéről, csak amit nagy kegyesen olykor elmesél az oviban történt eseményekről. Nehéz tudomásul venni, hogy amikor érte megyek, nem ugrik a nyakamban, hogy végre megjöttem, hanem inkább még maradna… Nehéz elfogadni, hogy megkezdte a saját kis társasági életét, nélkülem. De a bizonyosság, – amit már az első szülőin éreztem – hogy Fricinek itt van a helye segít, hogy a saját útjára engedjem a fiamat! Ez nem csak neki, nekünk szülőknek is óriási lépés.

Nincsenek megjegyzések: