2010. szeptember 5.

Végre itt lehetünk


Mi újak vagyunk. Végre itt lehetünk. Pont tegnap éjjel, lefekvés előtt azon gondolkodtam, hogy ha már ennyire meg vagyok hatódva, hogy a Tündérrózsás szülőkhöz tartozhatom, tán meg kéne írnom. Ami igazán visszatartott eddig, hogy menthetetlenül szirupos lenne/lesz. Bocs. Aki nem bírja a Holywoodi hepiendes sztorikat, lapozzon.

Csapongó gondolataim pontokba szedve:
- Nagy ajándék nekem ez az építkezés, meglehetősen feszengő énem minden gátlást levethet, hiszen minek izguljak a szülőin, hogy biztos rosszul öltöztem, hogy hű milyen a hajam, hogy ki mit gondol rólam, stb, amikor láttam én már kedves szűlőtársaimat sittesebbnél sittesebb gúnyában, poros, szöszös, festékes frizurával, csatakos-lelkesen törmeléket hordani/csiszolni/kertépíteni/takarítani... Bár jó sokat fizettünk érte, de csúcsminőségű csapatépítő tréning előzte meg az évkezdést. Gátlástalanul csapattag lehetek. Soha nem éreztem ilyet, és most lubickolok benne. (Bevallom, a tavaszi szülői előtt még rettenetesen izgultam, Ágitól érdeklődtem is előtte, hogy milyen ruha is illik, milyen legyen a fejem, és két megszólalásomat traumaként éltem meg, hogy mostaztán már az óvónéni is tudja, hogy gáz vagyok. Bíztam józan ítélőképességében, hogy a gyerekeknek azért ad egy esélyt.)
- Hasznos tagja lehettem egy csoportnak. Bármit csináltam, előre vittem a közös ügyet, veregethettem a vállam, napi sikerélmény lehetett minden lefestett ablak, hivatallal aláíratott papír, de akár a reggeli kulcsátadás, vagy egy ötletelő e-mail is. Emberek milliói próbálják elhitetni magukkal, hogy a társadalom hasznos tagjai. Én meg lefestek egy ablakot, és tádám, jön az érzés :-). Önértékelésem megugrott, zseniális terápiás nyári program.
- Imádom a gondolatot, hogy a gyerekek nem belecsöppennek egy tutiba, hanem látják a munkát mögötte. Fogalmuk lett dolgokról. Házépítésről, csoportmunkáról, hatóságról. Pesze azért ők legjobban a földet terítő munkagépet élvezték, no és a konténerszállító autót. (2 fiú)
- Soha életemben nem éreztem még ilyen őszinte elfogadást, mint amit itt MINDENKI részéről érzek. Komolyan mondom, itt úgy árad a szeretet, hogy például a szülői után nem kifacsarva, a diplomáciai köröktől tompán (ez az előző ovinkból való emlékem), hanem valami szeretetbombaként repültem haza, magam is meglepődve. Imádtam a világot, benne az embereket, és csodáltam az nagy jó dolgomat, hogy ilyet kaphatok. Teljesen hihetetlen a szitu, de igaz. (Jelentőségét tekintve ennek kellett volna lennie az első pontnak, de nem biztos hogy laikus olvasó elhinné, hiszen nem lehet az ilyet csak úgy elképzelni, ezért hát könnyedebb kezdés mellet döntöttem.)
- Soha ilyen nyugodt nem voltam (tulajdonképpen soha nem voltam semennyire nyugodt) afelől, hogy a helyünkön vagyunk családilag. Hét éve görcsölök, hogy Ábellal mi legyen, hogy legyen, s nem találtam olyan helyet, ahova nyugodt szívvel engedném. Ahol tudtam volna, hogy őt látják, úgy, ahogy van. Most meg hátradőlhetek, s úgy pipálok. Sebezhetetlen vagyok, meghatott, és boldog. Értelmet nyert az összes eddigi szívásunk. TAlán akkor nem értékelném most ezt a kiváltságos helyzetünket. Nem tudom elmondani mennyire hálás vagyok ezért Neked, Tündérrózsa óvoda.
- Sokan pszichiátert fizetnek a lelki békéjükért, hát mi oviépítést szponzorálunk, s ha nem is minden percben ismerjük ezt fel, de még örülünk is neki :-)
- Rövid összefoglaló: adunk, adunk, kapunk, kapunk, kapunk, kapunk...
Nagyon szépen köszönöm,

v


bejegyezte:  Sz.Vera

Nincsenek megjegyzések: