2010. szeptember 7.

Megvan az engedély, hurrá!


Ez nem olyan szép és izgalmas kép, mint az előző bejegyzésben láthatóak, de szívünknek igen kedves!

Azért egy kis mese kívánkozik mellé:

Jutka 2-re bement az önkormihoz, mi sok gyerekkel játszóztunk.
Eltelik egy óra, Jutka sehol. Persze kezdődött az agyalás, mi lehet? Vészforgatókönyv...
Aztán Ági helyrerakta a kezdődő pánikot egy perc alatt: " Csajok, csak pozitívan, küldjük a jó rezgéseket..."
5 percen belül megjelent Jutka az utca végén. Ránk se nézett, totál el volt gondolkodva/zombisodva. Mi meg összenéztünk: Jesszus, most mi van!?
Mikor hallótávolságba került, elkezdtük kiabálni:
- Nnnaaa, mondj már valamit! Mi volt?
Jutka egy laza félmosollyal:
- Itt van a táskámban, megkaptuk, tök sima volt. Csak ki kellett nyomtatni és aláíratni, azért tartott ennyi ideig."
- Hurráááá, yuppie, de legalább integessél már messziről és ugráljál örömödben!
- De én tudtam, hogy sima lesz, most mit izgultatok?!

Juttka megjegyzése:
semmi pókerarc, napok óta egyre fokozódó transzban élek, aminek méltó betetőzése volt az hosszas várakozás a folyosón, az egyforma ajtók között papírokkal mászkáló hivatalnokok közt (náha egy-egy megkérdezte, kire is várunk :)). Tiszta orosz kritikai realisták.
A zombi mód meg nehezen oldódik, a játszira visszafelé menet lélekben az oviszsák tartalmát pakoltam (edig addig rá se mertem gondolni :))
A tantusz meg csak este fél 9 felé kezdett leesni, és végre aludtam egy jót!

Bejegyezte GVera és Juttka

2010. szeptember 5.

Ilyen volt helyett, ILYEN LETT


egyszerűen nem tudtam szelektálni, nézzétek diavetítésként. biztos nagyon szentimentális hangulatban vagyok, de kb a könnyeimmel küzdök a meghatottságtól.


Gitta, köszönjük a képeket!

Végre itt lehetünk


Mi újak vagyunk. Végre itt lehetünk. Pont tegnap éjjel, lefekvés előtt azon gondolkodtam, hogy ha már ennyire meg vagyok hatódva, hogy a Tündérrózsás szülőkhöz tartozhatom, tán meg kéne írnom. Ami igazán visszatartott eddig, hogy menthetetlenül szirupos lenne/lesz. Bocs. Aki nem bírja a Holywoodi hepiendes sztorikat, lapozzon.

Csapongó gondolataim pontokba szedve:
- Nagy ajándék nekem ez az építkezés, meglehetősen feszengő énem minden gátlást levethet, hiszen minek izguljak a szülőin, hogy biztos rosszul öltöztem, hogy hű milyen a hajam, hogy ki mit gondol rólam, stb, amikor láttam én már kedves szűlőtársaimat sittesebbnél sittesebb gúnyában, poros, szöszös, festékes frizurával, csatakos-lelkesen törmeléket hordani/csiszolni/kertépíteni/takarítani... Bár jó sokat fizettünk érte, de csúcsminőségű csapatépítő tréning előzte meg az évkezdést. Gátlástalanul csapattag lehetek. Soha nem éreztem ilyet, és most lubickolok benne. (Bevallom, a tavaszi szülői előtt még rettenetesen izgultam, Ágitól érdeklődtem is előtte, hogy milyen ruha is illik, milyen legyen a fejem, és két megszólalásomat traumaként éltem meg, hogy mostaztán már az óvónéni is tudja, hogy gáz vagyok. Bíztam józan ítélőképességében, hogy a gyerekeknek azért ad egy esélyt.)
- Hasznos tagja lehettem egy csoportnak. Bármit csináltam, előre vittem a közös ügyet, veregethettem a vállam, napi sikerélmény lehetett minden lefestett ablak, hivatallal aláíratott papír, de akár a reggeli kulcsátadás, vagy egy ötletelő e-mail is. Emberek milliói próbálják elhitetni magukkal, hogy a társadalom hasznos tagjai. Én meg lefestek egy ablakot, és tádám, jön az érzés :-). Önértékelésem megugrott, zseniális terápiás nyári program.
- Imádom a gondolatot, hogy a gyerekek nem belecsöppennek egy tutiba, hanem látják a munkát mögötte. Fogalmuk lett dolgokról. Házépítésről, csoportmunkáról, hatóságról. Pesze azért ők legjobban a földet terítő munkagépet élvezték, no és a konténerszállító autót. (2 fiú)
- Soha életemben nem éreztem még ilyen őszinte elfogadást, mint amit itt MINDENKI részéről érzek. Komolyan mondom, itt úgy árad a szeretet, hogy például a szülői után nem kifacsarva, a diplomáciai köröktől tompán (ez az előző ovinkból való emlékem), hanem valami szeretetbombaként repültem haza, magam is meglepődve. Imádtam a világot, benne az embereket, és csodáltam az nagy jó dolgomat, hogy ilyet kaphatok. Teljesen hihetetlen a szitu, de igaz. (Jelentőségét tekintve ennek kellett volna lennie az első pontnak, de nem biztos hogy laikus olvasó elhinné, hiszen nem lehet az ilyet csak úgy elképzelni, ezért hát könnyedebb kezdés mellet döntöttem.)
- Soha ilyen nyugodt nem voltam (tulajdonképpen soha nem voltam semennyire nyugodt) afelől, hogy a helyünkön vagyunk családilag. Hét éve görcsölök, hogy Ábellal mi legyen, hogy legyen, s nem találtam olyan helyet, ahova nyugodt szívvel engedném. Ahol tudtam volna, hogy őt látják, úgy, ahogy van. Most meg hátradőlhetek, s úgy pipálok. Sebezhetetlen vagyok, meghatott, és boldog. Értelmet nyert az összes eddigi szívásunk. TAlán akkor nem értékelném most ezt a kiváltságos helyzetünket. Nem tudom elmondani mennyire hálás vagyok ezért Neked, Tündérrózsa óvoda.
- Sokan pszichiátert fizetnek a lelki békéjükért, hát mi oviépítést szponzorálunk, s ha nem is minden percben ismerjük ezt fel, de még örülünk is neki :-)
- Rövid összefoglaló: adunk, adunk, kapunk, kapunk, kapunk, kapunk...
Nagyon szépen köszönöm,

v


bejegyezte:  Sz.Vera

2010. szeptember 4.

Az Újaknak


Szerdán volt az első szülői est az új oviban.

Nálunk a szülői estek nem "tipikus" waldorfosak, amennyiben nincs az elején közös ének, játék, lelki ráhangolódás. Mégis, ahogy (bő negyedóra késéssel) beléptem az új csoportszobába, a hatalmas teret betöltötte valami megfoghatatlan, szinte mindenki ott volt. Nemcsak testben, hanem tettrekész figyelemmel, segítő odafordulással és mindenekelőtt feszült, érdeklődő várakozással, hogy milyen is lesz most ez az Új. A legtöbb új családból mindkét szülő eljött, és mivel most nagyon sok beszokós gyermek van, nagyon erősen érezni lehett azt a törékeny aggodalmat, amit a szülő érez, amikor rábízza a gyermekét két vadidegenre, hogy édesanyaként mellette álljanak a család melegéből a nagyvilágba vezető hosszú út legelső lépésénél.

Kedves Újak, amióta ide cseppentetek közénk, egyfolytában csak kérünk. Kérünk pénzt, időt, munkát, segítséget, és megint csak pénzt. És Ti adtok, adtok, és megint csak adtok, ki-ki ereje és tehetsége szerint. Hihetetlen szerencsésnek tartom magunkat, hogy egyszerre ennyien találtatok meg minket, enélkül nem jutottunk volna idáig. Mostantól az ovin a sor, hogy adjon, adjon, és megint csak adjon Nektek. Szívemből hiszem, hogy így lesz.

Várakozás

Ez a cím sokmindent takarhat. Igyekszem pozitívan gondolkodni, de igencsak el vagyok keseredve.

Az engedélyező hatóság pénteki látogatása rosszul alakult. A Művelődési Ügyosztály munkatársai a befejező aprómunkák kellős közepébe cseppentek. Jórészt ennek betudhatóan ovinkat gyermekek fogadására alkalmatlannak találták.

A hiányolt dolgok már aznap fel is kerültek a falakra - Betti az elmúlt két hétben tökéletes asztalosinassá képezte át magát, fűrészel, farag, csiszol, pácol rendületlenül, és ha befuccsolunk az ovival, könnyen elhelyezkedik a bútorasztalos szakmában. Iszonyatosan sok munka van, és nagyobb erőket jellemzően csak hétvégen tudunk felvonultatni (hétközben apukák dolgoznak / anyukák 2-3-4 kisgyerekre vigyáznak és/vagy dolgoznak). Szóval polcok, törölközőtartók, fogasok helyükön, ezen nem múlik.

Van viszont egy koncepcionális probléma is, nincsen tornaszobánk. Az illetékes ÁNTSZ elfogadta, hogy a gyermekek testnevelési foglalkozása elfogadott pedagógiai programunk szerint az euritmia, mely a csoportszobában zajlik. Az építésügyi hatóság álláspontja alapján egycsoportos óvoda esetén nem kötelező a tornaszoba (MSZ24203 építésügyi szabvány). A végső engedélyt kiadó hatóság, a Művelődési Ügyosztály azonban a 11/1994-es MKM rendelethez igazodik, mely - a velünk bajlódó közoktatási referens asszonyt szabadon idézve - minden intézményalalpítással foglalkozó Bibliája kell legyen. És ez a jogszabály fenntartótól és pedagógiától függetlenül előírja az óvodák számára a tornaszoba meglétét.

Tehát kevés a helyiség. Ezen nem tudunk változtatni. Szerencsére Bibliánk, a "Rendelet" 54-es paragrafusa szerint

(9) A tornateremre vonatkozó előírások megtartása nem kötelező, ha a gyermekek, tanulók számára aránytalan teher és többletköltség nélkül más nevelési-oktatási intézménnyel, illetve sportolásra alkalmas létesítmény üzemeltetőjével kötött megállapodás alapján biztosítható e helyiség használata.

Ez jó, ilyen szeződésünk van, az ovisok használhatják a Rákosmenti Waldorfsuli tornatermét. Két éve, amikor alakultunk, ugyanis szembesültünk már evvel a problémával. Így elég, ha benyújtunk hétfőn a Művelődésügyre egy nyilatkozatot arról, hogy az iskolával a tornaterem használatára két évvel ezelőtt öt évre kötött szerződésünk továbbra is érvényben van. Evvel eleget teszünk a jogszabályban előírtaknak, (többféle hivatalos papír aláírása után) érvénybe lép az új helyre vonatkozó működési engedélyünk, és kedden kezdhetünk.

Nem új ez a helyzet. Az engedélyezési eljárás során, a különböző hivatalok, hatóságok taposómalomszerű körbejárása, körbetelefonálása közben kínos rendszerességgel újra és újra, nagyjábók kéthetente kiderül, hogy nem kaphatunk működési engedélyt. Aztán valahogy mindig találtunk valamilyen megoldást, ami megfelel az előírásoknak. Ezt most azért írtam le ezt ilyen részletesen, hogy lássátok, az évek óta lakatlan szeméttelep / szervízház / álmaink Koós Károly stílusában épült oviépületének feltupírozása mellett mivel is telt a nyarunk.

De most ez más. Ebben a körben már más a tét. Egy csoportnyi ovis nem mehet hétfőn oviba, húsz család szögön lógva várja, hogy hétfő délután felbukkan-e valami újabb akadály. Én meg töröm a fejem, mit tehettünk volna máshogy, hogy ez ne most derüljön ki.

Próbálok pozitív lenni. Csak olyan nehéz, amikor bárki, aki hatósági ellenőrzésre beesik, fanyalgogva néz körül, hogy ez sincs meg az sincs. Most megvannak a fogasok, polcok, de aki mondjuk a szemközti önkormányzati ovi épületéből sétál át, ami nyolcvan éve egyfolytában oviként funkcionál, annak hiába vinnyogjuk egyre fáradtabban, hogy könyörgöm, 11 hete megkaptuk egy épület kulcsát, ahol újra kellett szerelni a teljes villamoshálózatot, az udvar kétharmada szolid beton volt és talicskaszám hevert a hibás kisgépalkatrész, stb, stb.

Kifacsartuk magunkat, ennyik voltunk, ezt sikerült a bő két hónap alatt. Számunkra ez AZ OVI, ahová hétfőn vinni készültünk a gyerekeinket. Ha ez nem elég, én úgy érzem, nem rajtunk múlott.

Kérlek várakozzatok velünk hétfő délutánig.

2010. szeptember 2.

Ilyen volt, ilyen lett

a csoportszoba


a végső fotót kb hétfőn hozzuk.

az előtér, társalgó és konyha



a mosdókról, az óvónőiről, az öltözőről máskor hozok képet.
és jönnek majd fotók a ténylegesen kész állapotról is. azokon a képeken már nem lesznek dobozok, meg zsákok, és különféle a költöztetők által spontán lerakott tárgyak.

hétfőn nyitunk

komoly tartozások halmozódtak fel itt a blogon.
olyan mintha behalt volna az egész, mintha irreálisan nagy vállalásunk tényleg dugába dőlt volna
DE NEM!!!
minden szorgos kezünket és építő energiáinkat az ovira fordítottuk, meg néha azért elmentünk nyaralni is, hogy a gyerekeknek is legyen nyár(na jó, meg nekünk is).

Nem tudom a kedves blogolvasónak milyen lehetett a nyár folyamán a képe az egészről, de nekem egy elég kaotikus se eleje se vége valami érzésem volt.
Ha az ember odament a helyszínre, márpedig ovis szülőként gyakran tette ezt, akkor bármennyit is dolgozott ott, mindig romhalmazra érkezett és úgy is ment el. 

Aztán egyszer csak a sok láthatatlan munka eredménye mégiscsak átlépett a látható világba.

Az egyik nap pár lelkes apuka nagyot markolt és kiírtotta a felesleges növényzetet a kertből. Én egy kicsit sajnálkoztam, mert hát mégiscsak növények, de be kellett látnom, hogy nem azok a fajták, ami egy oviudvaron eltűrhető. Hatalmas gaz és egyéb dzsungelre kell gondolni, ahova ha egy gyerek bemegy (és ugye bemegy) akkor nincs az az óvónéni vagy szülő aki látja hogy mi történik odabent.
Nos apák nekiláttak és az eredmény valami elképesztően hatásos lett. A tér kb a kétszeresére nőtt.
Nálam valahol itt fordult át a dolog reménybe.

Innentől kezdve, folyamatosan jöttek az olyan történések, amik mind, mind ilyen hatalmas és látványos változást hoztak.
A másik kedvencem az volt, amikor már lekerült az aljzatbeton.
Mert azért képzeljétek csak el, amikor az óvoda különböző helységein mindenféle árkok vezetnek át heteken keresztül. Mindenhol csak félig vagy egészen levert, letépett burkolatok, a falban hatalmas lukak és repedések és sitt és sitt és sitt mindenütt. És akkor egyszercsak az egyik reggel, eltűnt az árok és egy gyönyörű sima szabályos sík felületet láttál. Lehengerlő volt.
Aztán jöttek a festők. Eredetileg mi szülők festettük volna az ovit, de az épület hatalmas, a belmagasság naaaagy a munka pedig nem kis szakértelmet kívánt a falban található lukak száma miatt.
Ez mind nem lett volna elég érv, ha nem találunk a Rákosmenti Waldorf iskolában egy szülőt, aki éppen ilyen munkát keres.Mindenki jól járt. Mi meg csak ámultunk a gyors és nagyon nagyon látványos munkát látván.
Ugyanez történt a vizes helységek burkolásával is.
Egy kis megbicsaklás azért mégiscsak kell, így a vége előtt. Egy óvodát ugyanis engedélyeztetni is kell, az pedig nagyon nagyon sok papír és engedély megszerzésével jár.
Mikor az önkormányzat képviselői először kint jártak, hát bizony nem voltak annyira elájulva a látványtól mint mi. Naná, hogy nem. Ők nem bontottak falat és burkolatot  hetekig, nem pakoltak sittet, nem festettek ablakokat és főleg nem nagyon látták honnan indultunk. Ezért nem is nagyon káprázott a szemük a csodálatos sík aljazatbetontól. Az önkormányzat(megjegyzem teljesen jogosan) óvodát szeretett volna látni itt, mielőtt engedélyt ad rá. Nem nagyon látta, képzelődni meg nem akart. Ha jól emlékszem ekkor még a vizes helységek burkolása nem volt meg.
3 nap haladékot kaptunk, hogy látványosan óvodává fejlődjünk. Ez a három nap, nem volt más mint az augusztus 20-i hétvége. Nos mi így ünnepeltünk.
Egyetlen hétvége alatt, minden burkolva lett, helyükre kerületek a kis wc-k és mosdók, van folyó hideg és melegvíz, lettek lámpáink, az ablak és ajtófestést majdnem befejeztük, a kertből a hatalmas, már kitépett növényhegyet eltüntettük. A kertbe egy hatalmas hegybe lerakott termőföldet elgereblyéztük, áthoztuk a régi kertből a kerti játékokat... és még kitudja mi minden.
A hatás meglett, MEGKAPTUK A SZAKHATÓSÁGI ENGEDÉLYT!! HURRÁ HURRÁ HURRÁ!!!

Még egy pecsét hiányzik az engedélyünkről. Az utolsó szemlénk holnap reggel lesz. Jöhetnek a drukkok.
Addig ma, takarítás takarítás takarítás.....

Tegnap volt az első szülői estünk. Szinte mindenki ott volt. Nagyon jó volt így egyben látni a csapatot.
Sajnálom, hogy nem volt nálunk fényképezőgép.

megpróbáltam összeszedni pár ilyen volt - ilyen lett képet.

kert ahogy kaptuk


dolgozunk rajta:

ahogy most néz ki:

a jövő(a kép most készült a kertben, és terv szerint ez a vonal teljesedik majd ki az egész területen)



hogy ne nyúljon végtelenre ez a bejegyzés, na meg hogy elküldjem végre, a többi képpel egy külön posztban jelentkezem