2010. június 21.

Üzenet a maradóknak

... avagy „aki dudás akar lenni pokolra kell annak menni” avagy „egy távoli bolygólakó adó-vevő készüléken segítséget kér”


Azt hiszem, én és kicsi fiam, elég hasonlóan álltunk a távozás kérdéséhez az év folyamán: nemes egyszerűséggel nem vettünk róla tudomást, hogy egyszer véget ér ovis pályafutásunk. Az én esetemben, eme remek taktikának a „nagyok szülőije” tett keresztbe, még a télen. (Amikor is megvitattuk, hogy hogyan is leszen ez az egész búcsúzósdi.) Váratlan gombócok toroktájt, a szembeszállós bogarak meg úgy repkedtek a szobában, mintha legalábbis nyár derekán járnánk.

Gergőnek annyi előnye (lemaradása?) volt hozzám képest, hogy ő egészen májusig, a „nagyok kirándulásáig” húzta. A kirándulás másnapján azonban már „bátran” kucoroghattunk kettesben a konyhakövön és sirdogálhattunk bele egymás nyakába. (Közben lelkesen igyekeztünk, hogy a másik ezt ne vegye észre, vicces.) Kettőnk közül, Gergő találta meg elsőként a mentőövet: Most azonnal hívjuk fel Bettit, mondjuk meg neki, hogy nyáron ne nyári szünet legyen (aminek semmi értelme), hanem megint nagyok kirándulása (plusz utóbb még SMS-ben kialkudtunk napi három (!) gombóc fagyit). Na ja, amíg lesz még nagyok kirándulása, addig nincs veszve semmi. Nagyok kirándulása ellenben csak a gyerekeknek van, úgyhogy én tovább keresgetem a magam mentőöveit és reménykedem, hogy nem jut eszébe senkinek leírtani a levlistáról, sőt, egyáltalán nem fog feltűnni senkinek, hogy mi már nem is vagyunk ovisok, így kapunk ősszel búzamagot, tavasszal búzafüvet, közte meg lejárhatjuk veletek a spirált (hogy a miegymásról már ne is beszéljek).

Jó, jó, tudom, ez nem így megy. Olyan ez, mint egy szakítás: persze, legyünk barátok, de ha reggel már nem a másikkal ébredsz (a másiknak énekelsz), az már nem ugyanaz. Ovin kívüli barátaimnak, akik az elmúlt hetekben megkérdezték „hogy s mint?”, próbáltam vázolni a helyzetet. Többnyire értetlenül álltak, „mi olyan nagy szám abban, hogy egyszer véget ér az óvoda?” kifejezéssel az arcukon. Különben is, hány szakításon is túljutottunk már? Na épp ez az, amitől félek: Hogy egyszer kifogy a csoda-takaróinkból a varázserő és már nem azzal a kimondhatatlan érzéssel fogunk alájuk bújni, mint mostanság minden este és hogy ettől én magam leszek sokkal kevesebb.



„Ezennel zárom is soraim

Ölelek, csókolok mindenkit

Maradok tisztelettel: Valóság”



(És, aki nem tudná, itt a Kórus részéről az jön, hogy „Sajnos már nincsen velünk/Levelet ír csak nekünk” :-))



Ági

3 megjegyzés:

Tündérrózsa írta...

imádom ezt a bejegyzést. már negyedszer olvasom újra. azt hiszem létrehozok egy hüpp címkét

Juttka írta...

családunk sír meg nevet :);(

Gabi írta...

A mai napot nem bőgéssel terveztem zárni, sebaj...:( Azért elolvasom újra és újra, mert olyan szép...Ági! Tudod, hogy az ovi, a spirál,a miegymás az mindenkié, aki egyszer benne volt, s otthagyott egy darabot a szívéből. Fele búzánkra meg jók lesztek, amíg fel nem csendül nekünk is a "Rejtelmek, ha zengenek...."